Sokat hallgatom mostanában ezt a számot (is) – a basement-es verzió eszméletlenjó -, minden szituban mást tud jelenteni és mást tud tanítani. Biztos sok interpretációja kering a neten – habár ezeknek nem szoktam túl nagy jelentőséget tulajdonítani, az számít, nekem mit tud adni. Na de nem is ez a lényeg, hanem a szőlőtőkék, de mindjárt rákanyarodok 🙂
Andersennek van egy meséje (The Shadow), ami egy olyan emberről szól, aki bezárja magát, fél bármit is tenni, csak vágyakozik, ábrándozik. Az árnyéka egyszercsak úgy dönt, hogy lelép, és megéli az ember helyett a vágyakozásai tárgyát képező dolgokat. Ennek során az árnyék egyre inkább életre kel, az ember pedig a négy fal között elkezd önmaga árnyékává válni. Mikor újra találkoznak, úgy döntenek, hogy szerepet cserélnek, a végén pedig megölik az árnyékká vált embert.
Jah.. hát, az biztos, hogy Andersen is egy fura pali volt 🙂
Mondjuk a tőkék között nem pont ezen a vonalon jártak a gondolataim, hanem hogy már megint nem figyeltem oda a határaimra (ejnyebejnye!), de amikor a rossz tőkék már a tűzön voltak, akkor pont erről volt szó. Hogy mennyire hagyom, hogy a félelmeim irányítsák a döntéseimet, hogy mennyi kerülőutat vagyok hajlandó megtenni azért, hogy a konfliktusokat elkerüljem, és hogy a kis szolgalelkű (fú, de utálom ezt a kifejezést 😀 ) énemet mennyire hagyom érvényesülni. Pedig mennyivel rövidebb és őszintébb az az út, amikor az ember csak úgy beleáll a dolgokba.
És bakker.. itt mosolygok magamban, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak.. mert érted.. többször is megpróbáltam arra kanyarítani a beszélgetést, hogy kapjak legalább egy külső megerősítést, hogy “IGEN, úgy gondolom, hogy képes vagy erre”, vagy “igen, úgy gondolom, hogy megvan ez benned”. De hogy PONTEZ a lényeg, hogy éppenmost, éppen ebben a szituban úgy tudok fejlődni, ha ezt nem kívülről kapom meg, hanem én adom meg saját magamnak azzal, hogy – a saját kis határaimat feszegetve – a félelmetesnek ítélt szitut kivételesen nem elkerülöm, nem mástól várom, hogy oldja meg helyettem, hanem én megyek át rajta, én oldom meg.
Volt egy olyan gondolatmenetem később, hogy vajon honnan lehet azt tudni (lehet-e tudni egyáltalán), hogy valami megvan benned, vagy csak képes vagy erre a viselkedésre, de valójában hosszútávon tönkretesz. Erre érkezett egy olyan vélemény, hogy puding próbája az evés.
Egyetértek, sőt! Valszeg ezen a ponton nagyon fáradt lehettem már (meg még utána is), mert csak hétfőn-kedden kezdtem összerakni a pesti utam után, hogy hát banyek, a gyakorlatban bebizonyítottam már saját magamnak, hogy az idegrendszerem fejleszthető – nem is kicsit -, csak kitartóan azt kell csinálni, ami szar 😀 nem emlékszem már pontosan, mi volt a mantrám a pókozáskor.. (viszont ennek kapcsán most visszaolvastam egy beszélgetést, és az derült ki, hogy kerülgetem én ezt a témát már egy ideje – már’ hogy mennyi mindent nem csinálok a félelmeim miatt.. meg az is, hogy volt egy hasonló újévi fogadalmam, miszerint idén pontosan azokat a dolgokat fogom csinálni, amiktől a legjobban félek. mondjuk még nem késő folytatni ezt az utat 🙂 )
Szóval szerintem éppen itt az ideje, hogy a félelem ne egy visszatartó erő legyen, hanem katalizátor. Mert ha egy kedves barátom nyakáról mindenféle hezitálás nélkül a saját kezemmel le tudok szedni egy (nem is olyan kis) pókocskát, akkor ehhez képest egy beszélgetés nem is tűnik olyan nehéz dolognak 🙂
(mondjuk az tökjó lenne, ha a következő ehhez hasonló lépcsőfoknál nem kéne majdnem egy teljes hétre leesnem a térképről :S kicsit lelkifurdalásom van, hogy csomó embert kellett most félretennem emiatt, de ezvan, most nekem volt nagyobb szükségem magamra – meg az osztatlan figyelmemre.)
Csinálok egy kecskés videót, aztán elmegyek beszélgetni.